Ewil írása
A törpök élete nem csak játék és mese...(a feladott maratonról)
"A harcos nem attól harcos, hogy feladja amit szeret, hanem, hogy szereti amit csinál..
- Egy jó harcos nem tökéletes.. Nem győz mindig.. Nem sérthetetlen.. A jó harcos nagyon is sebezhető.. Ez teszi igazán bátorrá..- A harcos cselekszik, csak a bolond sír!"
/A békés harcos útja/
Spar Budapest Maraton...kezdjük a közepén...30 kilométernél feladtam...ez volt a 49. versenyem és ilyen még nem történt eddig...tudtam hogy egyszer eljön a pillanat amikor majd döntenem kell hogy teljesítés vagy egészség...
Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést.. 27 km-nél elkezdett fájni a jobb térdem minden behajlításra...nem valami kis szokásos izomfájdalom hanem belül maga az ízület...3 km-en keresztül még mentem..próbáltam belesétálgatni nyújtani vizet inni de egyre kevésbé ment még a séta is...ekkor úgy döntöttem hogy megvárom a záróbuszt mert sok még az a 12 km ami hátravan és nem kéne teljesen hazavágni a térdem....
Eszti már fenn volt a buszon (neki combgörcse volt...kicsit talán túlvállaltuk magunkat mostanában) és kikiabált nekem hogy szálljak fel mert elég jól ismer és valószínűsítette hogy makacsságból nem szállnék fel a buszra:)
Azt hiszem ennek meg kellett történnie ahhoz hogy igazán versenyzővé váljak...ezt a döntést úgy gondolom MEG KELL TUDNI HOZNI ha arról van szó...aki erre képtelen az előbb utóbb a kórházban végzi vagy véget vet önnön sportpályafutásának puszta presztízskérdésből...
Eddig a percig nem tudtam hogy egyáltalán valaha is bármilyen helyzetben képes lennék-e meghozni egy ilyen döntést vagy a hiúságom és látszólagos céltudatosságom megakadályozna-e benne...
Most már tudom hogy képes vagyok ilyen kényes helyzetben a verseny hevében is ésszerű döntést hozni a hosszabb távú céljaim érdekében...
Ettől függetlenül nagyon rossz érzés volt a záróbusszal érkezni a hősök terére főleg.. hogy Ironman finisheres pólóban tettük mindezt...
Mondtam Noorbynak hogy nembaj hogy feladtad a duplaIront mert az egészség sokkal fontosabb...mostmár tudom hogy könnyű mondani...és most mondogathatom magamnak:P
Tanulságok:
- kell egy új futócipő lassan mert nem csillapít már igazán és ez például lehet oka ízületi bántalmaknak...
- reggel ne felejtsem itthon a gélem és rajt előtt ne dumáljam el az időt haverokkal bemelegítés helyett...
- ne gondoljam azt hogy bármikor bármit lenyomok...mert nem legyőzhetetlen vagyok csak egyre jobb és erősebb...
Ewil írása
Balatonalmádi 6 órás futás
Kicsit tartottam tőle, hogy az alig 6 nappal ezelőtt futott Nike félmaraton bennemaradt a lábamban (annak ellenére hogy Johnny szerint "addigra beépül":D) Korán keltünk fél5kor indultunk kocsival és mivel vonat nem volt olyan ami leér a 7 órás rajt előtt betársult hozzánk Csehalmi Zsolti akinek a hugicája Ági 12 órást futott. Anyámékat kellett emiatt megint befűznöm, hogy lejussak a versenyre, segítettek, lelkesítettek közben is ami jól jött, örülök hogy lejöttek velem.
Jól eldumáltuk az utat és azt vettük észre hogy már vegyülünk a rajt előtt. Megkerültek a többiek is, Eszti, Feri, Zsoca Melindástul (aki nem gyenge módon végig segítette Zsocát a 12 órása alatt), Pécsi Peti, később verseny közben pedig Noorby is csatlakozott így elég jó kis bandázás alakult ki a pálya szélén hogy Peti szavaival éljek:)
A verseny elég lazán indult mindenki úgy kezdett kocogni (az élmezőnyt kivéve akik 4:20as kilikkel zúztak eleinte) hogy ejj ráérünk van még 6 illetve 12 óránk hogy kiéljük a futás, mozgás iránti mindenféle vágyainkat...Esztivel 1-2 órát elfutottunk beszélgettünk próbáltuk tartani az előzetesen megtervezett 5 kör/óra sebességet 1762 méteres volt egy kör mellesleg. Közben dumáltunk Szabó Gyurival, Lucával és Levivel összeismerkedtünk, őket végül haza is hoztuk Pestre, rendszerint Máthé Zolival is összetalálkoztunk pár szó erejéig aki az elején úgy ment mint a gép, nagyon nyomta neki látszott, hogy jó formában van. Kis társaság (összesen asszem 70en voltunk) könnyen alakul a közösség, sok régi és új ismerős. A laza hangulatot jellemzi, hogy nagyban futunk Esztivel egyszer csak látjuk hogy egy útmenti kerthelyiségben Feri kávézgat nagy nyugodtan versenykörülmények között:D
Az első 2-3 óra elrepült, bár merevedett a lábam azért rendesen (ilyenkor átkozom magam az elbliccelt nyújtásokért), aztán 3 óra után igencsak elkezdett fájni a lábam, fel is vettem a kompresszióst meg combszorítót meg mindent amit lehet, de közben kényszerbarátságot kellett kötnöm ideiglenesen egy vízhólyaggal is, segond. Innentől egy kicsit szenvedősebben de azért haladtam, Eszti valahol közvetlenül előttem, (nem találkoztam vele nagyon sokáig) el is könyveltem hogy előttem marad végig nem hajtottam magam túlzottan. Aztán beköszöntött a meleg, borogatta az embereket akik kitartottak a végsőkig és locsolgatva magukat küzdöttek. Futottunk 2 kört Zsocával és Petivel (aki belesétált és ezért buzi:D) jól eldumálgattunk Szlovéniáról, Ironmanről, jövőről és mindenfélékről, így aztán repül az idő:)
(Zsoczával frissítünk)
Végül az az óránként 5 kör leapadt 4re és így nem sikerült tartani a tervet de a jó hangulat kárpótolt mindenért és abszolút nem zavart ez a tény. Az elsődleges tervem az volt, hogy fussak hosszabbat mint egy maraton azaz 42,2 km és így átigazoljak az ultrafutók táborába ha nem is valami brutáljó eredménnyel. Ez sikerült is végül 46,3 kmt sikerült lefutnom a 6 óra alatt és még bögrét is kaptunk aminek nagyon örültem:) az van ráírva hogy "Ultramarathoni Futó Országos Bajnokság"
Utána egyből csobbanás a balatonban egy hamburger Esztivel és nyomás vissza szurkolni a többieknek akik mostanra (du. 1 óra) elkezdtek valóban birkózni a meleggel. Zsocáéknál nagy társaság alakult ki, ő megállt egy masszírozásra és újult erővel ment neki a melegnek, 14 nappal a duplaIronman után nem semmi. Peti nagy vigyorral az arcán nyomult az Ironmanes pólójában (ő azt szereti ha együtt futhat a kalapácsosemberrel +48 fokban és lehet szenvedni:D) simán túlteljesítette a dupla maratont úgyhogy le a kalappal előtte. Feri nem bírja jól a meleget de lenyomta a tervezett 70 kilométerét grat. Máthé Zoli pedig annak ellenére hogy olyat is merészelt nekem verseny közben mondani hogy "Ewil bazmeg én elfutottam magam meghaltam kész és lehet hogy megállok veled 6 óránál" ....végigfutotta a 12 órát és ha jól emlékszem 102 kmt teljesített max respect Zoli:))
(a férfi 6 órás teljes mezőnye:D)
Nagyon jó élmény volt, Sárvár után csak megerősített abban, hogy annak ellenére hogy triatlonisták vagyunk, azért ott a helyünk az ultrafutó versenyeken is képviselve az Ironmaneket:)
Ewil írása
Őszintén a függésről…avagy ÚT az alkoholizmustól az Ironmanig…
A 21. Hosszútávú Triatlon Országos Bajnokság utolsó órájában a szintidőt számolgattuk Gáspár Attilával, szoroztunk, osztottunk minden lehetőséget figyelembe vettünk és megállapítottuk, ez nagyon kemény egy óra lesz! Egyben biztosak voltunk akármilyen nehéz is lesz Ő megcsinálja, hiszen erre készült egész évben. Palotai László, vagy ahogyan sokan ismerik „Ewil” egy lapra tett fel mindent, sokan csak az első Ironman célba érkezését látják, de a barátja Attila az utolsó óra kezdetén ennyit mondott „Hatalmas dolog amit Ewil ma véghezvisz és én nagyon büszke vagyok Rá, akármilyen idővel is lép át a célkapun!”. Az út, amit idáig megtett, sok embernek példaként lehet állítani, mert van kiút a pokol fekete mélységéből. Fogadjátok Evil történetét őszintén, vágatlanul, ez egy megrázó történet, de nagy akarattal és jó barátokkal majdnem minden megoldható...(Panferik)
13 évesen szoktam rá a dohányzásra, először titokban aztán már senki nem csodálkozott, végül a szüleim vették a cigit, nem tudtak mit csinálni. Ekkor már sejthető volt, hogy hiába jártam sportiskolába és karatéztam 2 évet meg párbajtőröztem több mint 2 évet a Dózsában, valószínűleg abba fogom hagyni a sportolást a dohányzás és életmódbeli változások miatt, mivel nem lesz már kötelező. 16 évesen a szüleim válása után kimaradtam az iskolából (autószerelő szakmunkás, mert azt mondták azzal jól lehet keresni), aztán 18 évesen be akartak vonultatni katonának, ami nekem nem tetszett, ezért polgári szolgálatra kértem magam. A Motiváció Mozgássérülteket segítő Alapítványhoz dobott a munkaügyi központ itt személyi segítő/házi ápolóként kezdtem el dolgozni. (Sokáig ez volt az egyetlen dolog ami rendben volt az életemben, a mai napig itt dolgozom.) Ámde végre volt saját pénzem bulizni csajozni és legfőképp inni. Nem kicsit épült le a szervezetem, de ezt akkor én még nem fogtam fel. Heti 3 buli volt az átlag és egyre mélyebbre süllyedtem ahogy teltek az évek, váltogattam a nőket annak ellenére hogy tőlük is függtem mert azt gondoltam ha egyszer szerelmes leszek akkor ez ki fog rángatni ebből az életmódból. Persze ez nem így történt mivel a nőim is imádtak bulizni hisz ott ismertem meg őket rendszerint és pont azt szerették bennem, hogy igazi partyarc vagyok mindenkit ismerek és az asztal alá iszok…
(2006 Sziget Fesztivál és 2007 Kultiplex WeekandBass)
Nem szólt be nagyon senki hisz a barátaim (már ha lehet annak nevezni azokat, akiket a buli és az akolholizálás köt össze) is ebben a közegben érezték jól magukat. Ez volt a menő, több ismerős több buli, több sztori, több csaj…
Egyre jobban elfajultak a dolgok, sokszor már otthon egyedül is ittam este 1-1 sört vagy felest hogy „jobban tudjak aludni”. Kipróbáltam könnyebb drogokat is, de szerencsére valamiért nem kaptam rá, épp elég volt ami volt talán. Folyton fájt a torkom és a súlyom nem ment sehogy 65 kg fölé ezért szinte napi rendszerességgel algopirynt szopogattam a torokfájásomra és természetesen ráittam a „szokásost”, oda vezetett mindez, hogy 23 évesen ki kellett venni a mandulámat és mivel a szerveztem le volt gyengülve ez eléggé megviselt több mint 3 hetet ki is estem a munkából. A munkahelyemnek max respect hogy elviseltek és segítettek amiben tudtak, ezúton is köszönöm. A munkám és a rajzolás volt ami viszonylag normálisnak mondható az akkori életemben…
(egy ápoltam Gyuszi bácsi aki azóta már nincs köztünk)
Ez így ment sok-sok évig mígnem 2006-ban 28 évesen vettem egy kerékpárt egészségpénztárra. Igazi mélyreható változást még ez sem idézett elő hisz igaz hogy, egyre jobban ment és egyre többet tekertem ám folyton megálltam cigarettázni még a hosszú, több mint 100 kilométeres túrákon is. Sőt bulizni is bringával jártam és rendszerint ittasan tekertem mindenfele éjszaka a városban…Annyi változás talán mégis volt, hogy úgy kezdtem látni, hogy a sport is tud menő lenni nem csak a rasztahajam a pia meg a nők, hogy felnéznek rám a partykban is hogy hú hát ez bringával jön milyen kemény. Talán ezt kéne valahogy éreztetni a kölykökkel akik elkallódóban vannak, hogy a sport, az erő, az egészség is lehet menő, hogy izmos vagy és erősebb mint a többiek és ezért ugyanúgy felnéznek rád mintha 3 csajod van egyszerre vagy fél üveg vodka után még tudsz egyensúlyozni a korláton.
Valamikor 2007 végén megismerkedtem Dékány Péterrel „Deka” egy házibuliban ahova szintén bicajjal mentünk az akkori barátnőmmel és megtaláltuk egymással a hangot. Mondta hogy tök jó hogy bringával jöttem (ez egy törökbálinti kertiparty volt) és hogy nincs-e kedvem futni is mert az milyen jó, ő szokott ilyen utcai futóversenyekre is menni és nagyon jó a hangulat.
Ekkorra már kezdett az öngyűlöletem is feltörni bennem, hogy miért vagyok függő és nem bírom ki cigi meg pia nélkül. Ha volt 540 ftom (annyi volt egy doboz cigim kb) akkor azt vettem, mindegy hogy volt-e otthon kaja vagy nem. Volt hogy akkori barátnőm hozott reggel a munkába menet szendvicset mert kajára sem volt pénzem. Így 2008 februárjára eljött a nagy nap. Felírattam egy gyógyszert amit nagyon ajánlgattak a dohányzásról való leszoktatásra és 7-én elnyomtam az utolsó szál cigimet. Onnantól kezdve mindennap futottam és tekertem, hogy eltereljem a gondolataim. Alkoholt inni akkor egyáltalán nem mertem az önkontroll esetleges elvesztése és a visszaesés veszélye miatt. És ez azóta sem változott. Persze tudom most már, hogy ez a mindennapos edzés túlzás volt az akkori edzettségemhez képest és pihenőnap mindenképpen kell, de nem tudtam még ilyen sokat a testemről és valahogy előrefelé menekültem. Ez valamilyen szinten ma is tart…
Deka nagyon jó hatással volt rám. Nem hagyott befordulni és nagyon lelkesen tervezgettük, hogy májusban a Generali Dunaparti Futógálán mi futunk 5kmt és milyen jó lesz nekünk. Akkor is hívogatott amikor én nem vágytam kifejezetten társaságba meg egy kicsit elment a lelkesedésem. Végül Deka arra a versenyre nem tudott eljönni egy betegség miatt, de én már be voltam nevezve és elmentem…Olyan élményt adott amit addig még semmi, jó hangulat egészséges és vidám emberek közösség amit addig nem tapasztaltam. Ekkortájt beiratkoztam esti gimnáziumba és azóta négy év alatt el is végeztem és leérettségiztem. Úgy gondolom, hogy részben ez is a hosszútávú sport sokat emlegetett személyiségformáló hatásának köszönhető. Az iskolában ugyanaz a kitartás kellett sokszor, mint az uszodában vagy a futópályán az éjszakában néha-néha szitáló esőben vagy hóban. Az ember annyi terhet bír el amennyit vállal, egyszerűen fel kell nőni hozzá és erre megtanít a sport…
Nem azért triatlonozom, hogy megtoldjam az életem pár nappal, hanem hogy a napjaimat toldjam meg egy élettel…
(2008 május Generali Dunaparti Futógála 5 km)
Ma is úgy gondolom, hogy a sportolók közt sokszor mintha nem is Magyarországon lennék és ez nagyon fontos számomra. Nincsen politizálás, panaszkodás, irigység, és gyűlölet ami meghatározza az általános közhangulatot. Akár egy kis külön világ a világban…Olyan emberekkel hozott itt össze a sors akiket tényleg barátoknak lehet nevezni és egy részükre rábíznám az életem is ha kéne, de sohasem terhelném rájuk …
Szóval óriási löketet adott lelkileg az első futóversenyem és teljesen belelkesültem. Ezt Deka úgy reagálta le nagyon helyesen, hogy ő már egy ideje ki akarja próbálni a triatlont és mivel mindkettőnknek van bringája futni is tudunk lesz ez a Deseda Triatlon Kaposváron oda menjünk le az ő autójával ketten és nyomjuk le azt a sprittávú triatlont. A lelkesedése teljesen magával ragadott és azonnal igent mondtam annak ellenére, hogy úszni nem tudtam csak úgy ahogy nagyanyáink, kitartott fejjel mellúszásban egy kicsit. Hihetetlen élmény volt, pedig az utolsó után 10 perccel jöttem ki a vízből a közönség aggodalmától övezve a végére nem lettem utolsó és változatos, izgalmas verseny volt teljesen beleszerettem a triatlonba pedig addig a percig azt se tudtam kb hogy a világon van…
Ezután kitartott a lelkesedésünk még egy Kiskörei sprinttávra is, de utána az úszásom félelmetesen gyenge mivolta miatt egy évre átmentem duatlonistába + triatlonváltókban vettem részt, ezzel megspórolva magamnak az úszás kellemetlenségeit. 2009 nyarán Zánkán csináltunk egy váltót a fél-Ironmanre ahol én csak futottam és elkezdtem csodálni azokat akik ezt egyben végig tudják csinálni. Hihetetlen nagy teljesítménynek tűnt akkor és elhatároztam hogy jövőre én is megcsinálom, addigra MEG KELL TANULNOM ÚSZNI. Ott sikerült a 2009-es Ironmanre összehozni egy váltót Dekával és az ő általa ismert Gáspár Atival aki ekkortól szintén meghatározó része lett a triatlonos életemnek. Triumvirátus néven ott voltunk a nagyatádi Ironmanen és magával ragadott a verseny és a hely szelleme, akkor már tudtam, hogy ez lesz a cél, ha a fél-Ironman hihetetlen teljesítménynek tűnt akkor ez egyenesen képtelenségnek. Pont ezért kezdett el vonzani, olyan cél kellett ami sok időre leköt és sokat kell érte tenni. Hisz az nem cél amit 1 hét alatt meg tudsz valósítani…
Teljesen összekovácsolódtunk itt mi hárman és együtt terveztük a jövőt Ati merészen az utat mutatva ment elöl és elkezdett készülni a következő évi Ironmanre, ami nekem akkor még távoli álom volt csak. Úgyhogy 2009 végén elkezdtem lejárni uszodába és youtube videók alapján elkezdeni tanulni a versenyszerű mellúszást mivel a levegővétel miatt az tűnt könnyebbnek. Egészen jól ment nagyon sok energiát fektettem bele és így a másik 2 számom a kerékpár és a futás elkezdett gyengülni, de 2010re az Orfűi féltávra már készen álltam, tudtam, hogy le tudom úszni a távot biztonsággal és ha már odáig eljutok akkor az akaratom bejuttat a célba. Gondoltam ezt annak ellenére, hogy egy hétig lázas voltam előtte. Nem volt más esélyem csak ez, nem várhatok egy évet, NEM TÖRHET MEG A LENDÜLETEM…
Megcsináltam igaz majdnem 8 óra kellett hozzá és a szintidő is közel volt, de megcsináltam és ez óriási erőt adott, ahogy az is hogy soha nem adtam fel még versenyt, olyan nincs hogy nem…bármire képes vagyok amit elhatározok…
(Extreme Orfű Triatlon 2010)
Ekkor 2010-ben Dekával párban megcsináltuk az Ironmant és Ati meg egyéniben mutatta meg hogy igenis lehetséges az a lehetetlen…
Ez volt az a pillanat amikor azt mondtam, hogyha képes vagyok lefutni a Budapest Maratont októberben, akkor januárban nevezek az Ironmanre. Lefutottam hatalmas kínok árán a 42,2 kmt végig szakadó esőben majdnem 5,5 óra alatt, de ez is csak megerősített abban, hogyha a testem még nincs is teljesen vasból az akaratom az legalábbis minimum acél…
Úgyhogy februárban a nem dohányzásom és nem piálásom harmadik évfordulója alkalmából megleptem magam egy nagy összegű Ironman nevezéssel. Tudtam hogy nincs visszaút most már nyomatni kell az edzéseket is ameddig csak bírom hisz amit kihagytál azt nem tudod pótolni mert akkor már a következő edzést kéne nyomnod. A számomra futásilag évadnyitó Vivicittán a 11 kilométert alig bírtam lefutni az előző heti szeleburdi gördeszkázásom végett. Valami ín meghúzódhatott a szokatlan mozgásforma miatt amit nem is éreztem, de a futóversenyen előjött és a séta sem ment már a verseny után. Ez igen aggasztó volt a felkészülésem szempontjából, hiszen épp az volt a filozófiám lényege, hogy csak semmi kihagyás…Azért a makacsságomat érzékelteti hogy a sérülésem ellenére elmentem Esztivel és Panferikkel a 12 órás futásra váltóban és jól megadtam a lábamnak ami jár, újra problémás lett még a séta is. Így emiatt a sérülés miatt majd egy hónap kimaradt az Ironman felkészülésemből. Ennek ellenére bizakodó voltam hisz később a Tour de Pelsot simán letekertem 8,5 óra alatt és a térdsérülésem is csak emlékeimben élt már. Ezután a kiskörei fél-Ironmant is viszonylag könnyedén teljesítettem a brutális időjárási körülmények ellenére is.
Így végül eljött a nagy nap és 2011 július 30-án ott állhattam egyéniben de nem egyedül a gyékényesi tó partján az Ironman rajtjánál. A mostanában megszokott összevissza és barátságtalan időjárás bejátszott itt is, de sikerült kitolnom a teljesítőképességem határait úgy, hogy amit az emberek többsége lehetetlennek tart arra már azt tudom mondani, hogy megtettem…”megtettem mert elhittem”:)
Ewil írása
Ironman lettem...
Régóta azért dolgoztam, edzettem, hogy 3,5 évvel azután, hogy leszoktam a dohányzásról és a túlzottan is rendszeres néha már-már mértéktelen alkoholfogyasztásról, ott állhassak a gyékényesi tó partján azon a bizonyos szombaton az Ironman OB rajtjánál. Elmesélhetném hogy milyen nehéz, vagy mennyire fáj, vagy hogy mennyire le akarsz ülni csak egy kicsit. Vagy hogy mennyire szeles volt a pálya és milyen sokat kivett, mennyire esett az eső futáson, milyen volt pocsolyákon átgázolva futni vizes és nehéz futócipőben. Milyen 16 órán keresztül nem csak hogy talpon lenni és koncentrálni, de versenyezni, enni, inni, úszni, tekerni és futni. Mindenki tudja hogy az Ironman nem egy délutáni sörözés a haverokkal. De mégsem ez a meghatározó érzés. A meghatározó az, hogy ha ide eljössz akkor tuti visszajössz elragad a hangulat, a gépszíj, vagy ahogy Johnny mondotta beszippant a mátrix. Nincs menekvés, olyan összetartás, olyan példaértékű hozzáállás és helytállás látható hogy nincs ember akit ez ne érintene meg valamilyen szinten. Még akkor is ha nem sportol csak nézni megy ki.
Olyan példaképek fordulnak itt meg mint Szűts Mikibá aki nem sokkal utánam ért be és volt szerencsém látni ahogy 70 évesen befut a célba éjféltájt (a reggel 7óra 40perces rajt után) és megcsókolja a földet a célban. Vagy Kropkó Peti aki Ironman bajnok létére éjjel 11 után esőben kinn biztat az út szélén, hogy meg lesz ez már nincs sok hátra. Vagy Major Joe aki azok után hogy délután megnyerte ezt az embert próbáló versenyt (és ezzel újra sokadszor is magyar Ironman bajnok) éjszaka ott várja a mezőny végét és mosolyogva gratulál. Vagy Vakhal Noorby aki miután lenyomta a versenyt egészen a végéig ott drukkolt a pálya szélén. Vagy Deka miután a díjazott váltóban a kerékpáron bizonyította edzettségét, Ati meg egyéniben a versenyt teljesítette és idejét megdöntve már 2xes Ironman, ott vártak végig és segítettek mindenben a 42 kmes futásomon miközben a szintidővel küzdöttem. Az ilyen dolgok miatt érzi azt az ember a célban hogy jó idetartozni és ide vissza kell jönni.
Egyszerűen nem lehet megfogalmazni milyen itt célbaérni az éjszakában. Talán azzal tudnám érzékeltetni , hogy olyan emberek akik már órák óta alig bírnak futni és már teljesen készen vannak, amikor ráfordulnak a célegyenesre, arra a bizonyos 100 méterre ami a bűvös órához vezet mindenki tud sprintelni. Egyszerűen az ember nem érti, hogy mennyi erő van benne és hogy honnan jön mikor azt hiszi hogy már nincsen több már nincs tovább, erre kéne ráébredni egyre több és több embernek. Mindig van tovább. Mikibá közölte a záróünnepségen hogy csak türelem mert ha én is 70 éves leszek akkor már tuti az első hely mert senki nem indult még ilyen idősen mint ő. Úgyhogy ha valakinek van ötlete egy 37 éves Ironman edzéstervre vevő lennék. Kell nekem az az Ironman AG bajnoki cím 70 évesen:D
(a két Bajnokkal a célban Kropkó Péter és Major Joe)
Herr Gyula és csapata pedig kitett magért szokás szerint a szervezés, az ellátás, a frissítés a hangulat minden tökéletes volt. A záróünnepségen levetíteni az előző napi verseny kisfilmjét pedig iszonyat jó ötlet. Itt az emberek ide jönnek mint egyszerű emberek és Ironmanek lesznek, egyre többen:)
Sokszor a fülemben cseng amit Kropkó Peti mondott egy beszélgetős videóban: "Úszóedzők szokták mondani hogy ...hát ezen lehet javítani egy 20-30 másodpercet...és a triatlonista javít 1,5 percet vagy 3-at...mert a triatlonista az nagyon-nagyon akaratos...icipici sikerélményből tud töltődni és abból meg tudja élni a győzelmet..."
Én most megéltem a magam kis győzelmét…
Ewil írása
szombathelyi Vasi Vasember 2011 (Olimpiai Táv)
Elérkezett az utolsó állomás a nagyatádi Ironman előtt. Nagyon szeretem ezt a versenyt, de mint verseny nem tudtam ráhangolódni teljesen. Folyton Nagyatád van már a fejemben és az, hogy ne sérüljek le gyakoroljam a frissítést, szokjam azt a tempót amit ott fogok menni.
Péntek este értünk le és a szokott kempingünkben a szokott kis faházban fészkeltük be magunkat. Miután Eszti is befutott elmentünk a szokásos pizzázónkba és tartottunk egy rögtönzött pizza-partyt:)
Másnap a verseny reggelén Dekával nagyonhajnalban fél7kor felkeltünk és 7re kimentünk a rajtszámokat átvenni ez háromnegyed 8kor sikerült is, a szervezőknek nem sikerült a koránkelés. Egy srác elég idegesen puffogott, hogy nem kapja meg időben a rajtszámot és minek kelt fel ilyen korán stb. Az szervezőcsávó erre közölte egy idő után hogy ne szütyörögjél itten. Mire a srác hogy a tónak szütyörögjek??:D
(A proathlonos standnál sikerült vennem egy neoprénes chiptartót és így ezentúl nem fogja véresre dörzsölni a bokám a chip tépőzárja.) Bringákat felkészítettük, a depóban Noémit megtaláltuk, kerekét felfújtuk aztán már ott is volt, hogy mindjárt rajtolni kell. 15 percet csúszott a rajt, úgylátszik ez az új divat.
Az úszás egész jól ment magamhoz képest, de mivel elfelejtettem előtte megenni a powerbaromat közben megéheztem, így 39 perces úszással végeztem. Elkezdtem tekerni mint az őrült és közben megettem a powerbarom, de valahogy ez a kettő nem illett össze és nem is esett jól. Ezért úgy döntöttem, hogy kivételesen az eszemre és a jótanácsra halgatok, nevezetesen, hogy a gyakorlott Ironmanesek szokták írni/tanácsolni hogy Ironman előtt már azt a tempót diktáld amit ott fogsz menni, hogy megszokja a szervezeted. Visszavettem a tempót és hátradőlve 26-os átlaggal gurulgattam, megelőztek a bácsik a tanyabike-al, de nem zavartattam magam, igyekeztem őket figyelmen kívül hagyni és csak magammal foglalkozni. Igen kényelmes tempóban 1óra 29 perces tekerés után Pornóapátin áthaladva visszatértem Szombathelyre.
A tó körüli futás számomra az ami miatt kihagyhatatlan ez a verseny, ez a 10 kilométer kifejezetten baráti és mivel 4 körös mindenféle ismerősökkel összefut az ember, például Prókátor az edzésonlineról.
Ubi a duplaIronmanről tömi az arcát vmi kajával az út szélén Atival üldögélve. Kérdezi Atit hogy mindenki itt van? Mondja Ati igen. Ubi kérdi az a Sátán vagy Sámán? és közben mutatja a kezével a szakállat. Mondja Ati persze az Ewil. Ja igen az az, csak angolul:D
Aztán úgy 6 km környékén hátulról rámszól valaki hogy te nem a Palotai Lajos fia vagy?? (látta a nevemet a mezem hátulján) visszafordulok elkezdek vele dumálni és sétálni, kiderült, hogy Puskás Attilának hívják és apámmal volt katona az építészeknél 71ben de ő maradt hivatásos és 27 évet húzott le a seregben. Aztán közölte, hogy menjél csak fussál mert én már nem bírom ezt a tempót 59 éves vagyok , de örülök, hogy megvan az utánpótlás:)
(öregember nem vénember azért nyomja a triatlont)
1óra 5percet futottam kényelmes tempóban.
3óra 18 perces összidővel egyáltalán nem fáradtan beértem a célba, csapattársaim rosszallása közepette. Szerintük meg kell halni a pályán nem baj hogy leszakad a térded meg vért hánysz csak nyerjél 12 másodpercet;D Ati szerint a felszabadítandó tartalékaim jelentősek, engem viszont felszabadít hogy jelentős tartalékaim vannak. Amúgy meg egyre jobban csodálom azokat az embereket akik nem tudják a versenyidejüket és nem is érdekli őket hogy mennyit mentek, viszont 20 éve vagy még több triatlonoznak, csak úgy, mert jó csinálni:)
Ati írása
Négy évszak triatlon
Kisköre Triatlon OB középtáv 2011
Ismét eljött a féltáv ideje. Magyarországon csak egy van minden évben, így igen magas prioritással szerepel a programomban, mióta triatlonra adtam a fejem. Most is szívemnek kedves egyéb lehetőségeket kellett lemondanom, de mind azért, mert az Ironman felkészülés egy fontos állomása, mind azért mert az összes eddigi nagyon jó élményekkel gazdagított, úgy éreztem ez most így van rendjén.
Hajnalban mentünk le mikrobusszal, amihez párosult a szokásos fejemben cikáznak a különböző projektek, teendők, kihívások, célok, vágyak, emberek… így a verseny előtt még kicsit szerteszét voltam legbelül. Viszont nagyon lelkesített hogy ismét együtt a csapat. Deka és Ewil személye szinte összefonódott a triatlonos pályafutásommal, sok pacsi csattant már el a pályán, amikor szembetalálkoztunk. A szokásos triumvirátus kiegészült idén Dórival, aki élete első félIronman távjának csapott neki.
Terveim szerint úszok egyet, próbálok 30 körüli átlagot nyomatni kerékpáron, majd futok ami kijön belőlem. Verseny előtti napokban az achilleszem kicsit rendetlenkedett, de szerencsére kis pihentetéssel jól összeszedtük magunkat, így bizakodva vágtam neki, annak reményében, hogy sérülés, fizikai korlát – a teljesítőképességem határán kívül :) – nem hátráltat majd attól, hogy egy pörgős endorfinbombává varázsoljam ezt a versenyt.
Az úszás előtt kicsit hidegnek tűnt a víz, mely egyébként olyan sekély tóban foglalt helyet, hogy egyesek a versenypálya legtávolabbi pontján is megálltak egy pihentető sétára, volt akikre a rendezők rá is szóltak, hogy: „Ússzatok már” :)A rajtkor arra eszméltem, hogy Deka pajtás éppen előttem szeli a habokat, gondoltam kipróbálom meddig bírom a lábvizét. Ő azért jobb úszó nálam, így a követés nekem maximálisan elegendő célnak tűnt. Egész jól haladtunk, sőt a második körben kezdtem gondolkodni, hogy miért kacsázunk ennyit, egyenesebben kéne úszni, a pályavonal mellett (ugyanis eddigre azért már kicsit megszóródott a mezőny, és kitisztul a pálya belső íve). Mivel azt láttam, hogy Deka továbbra is kacsázik, nagy levegőt vettem, és kifordultam mögüle. Nem úsztam szerintem továbbra sem gyorsabban nála, de a további körökben beszerzett néhány másodperces előnyöm hozzá képest azt mutatta, tényleg jobb ívet találtam.
Végül önmagamhoz képest nagyon jó idővel jöttem ki a vízből, és már futottam is a depó felé. Egész hosszú út vezetett odáig a töltésen át, ahol még néha nézők is tekeregtek. Amikor épp a lépcsőn szaladtam három hölgy sétálgatott, akikre Péter Attila rá is kiáltott a hangosban, hogy vigyázzanak, valamint jelezte a sportolóknak, rá lehet csapni a fenekükre! Sajnos én már épp elhaladtam ekkor mellettük, így csak némi visszafordulás árán az egyiknek tudtam átadni a kommentátor által kiosztott „jutalmat”, de az utánam következők szorgalmasan pótolták, így mindenkinek kicsit emlékezetesebb lett az úszás-bringa depó :)
No irány a kerékpár. Gondoltam meglátjuk hogy alakul, de kipróbálom meddig bírom a 30-as átlagsebességet :) A pálya teljesen kellemes volt - leszámítva a kátyús és macskaköves részeket – így dübörögtem is előre. A második körben viszont elkezdett esni az eső, ami egyrészt kóstolgatta a humorérzékünket, és kitartásunkat, másrészt jól összevizezte a pályát. Ezt azért nyilván nem róhatom fel neki, elég természetes következmény, de mégis fontos tényezővé vált, ugyanis nem mentem ki kerékcserére nedves gumikért, mint a Forma-1-ben, melynek az lett a következménye, hogy átestem életem első kerékpáros bukásán… Szerencsére nem mezőnyben 35-40 km/h sebességnél, hanem a 180 fokos fordítónál. Már erősen csökkentett sebességnél egyszer azt vettem észre, hogy a bringa kicsúszott alólam, és a bitumenen csúszok. Közben rendben kikapcsolódott a cipőm, hamar megálltam, a bringám is csak a lábfejemig csúszott el, így néhány pillanat után – miközben a versenybíró segítőkészen már ugrott is oda hozzám – feltápászkodtam, elnézést kértem a jelenetért, és a nézők tapssal kísért biztatása közepette nekiiramodtam a pályának. Közben éreztem kicsit a talajjal érintkező részek (térd, csípő, váll, alkar) hol lazább, hol erőteljesebb húzódását, de megnyugtatólag tapasztaltam, hogy 30-40 perc után sem erősödött a fájdalom, így elkönyveltem, hogy ez egy kis esés volt.
Ezen után sok izgalmat már nem hozott a pálya, leszámítva, hogy volt egy kisebb jégeső, valamint az utolsó körömben olyan erősen kezdett el esni az eső, hogy már fájtak néha a hatalmas vízcseppek ütései, de ezt inkább szórakoztatónak igyekeztem felfogni :)
Ahogy közeledtem a kerékpár bringa depóhoz, nagyon érdekes dolog történt. Az esőcseppek kezdtek egyre erősebbek lenni, és csakhamar rádöbbentem, ez itt nem eső, hanem jég, sőt nem is akármekkora. Mire a depóba értem, és kezdtem volna átöltözni olyan szakadó jégeső lett, hogy hangosan kopogott a sisakomon, keményen pattogott a kezemen, és körülöttem az emberek húzódtak be a fa alá. Hát ez kezd nem vicces lenni, gondoltam, és inkább én is a fejemen hagytam a sisakot, és behúzódtam a fa alá egy összekuporodott sporttárs mellé. Néhány pillanat múlva viszont – bár nemhogy csökkent volna, inkább erősödött a jégeső intenzitása – mégiscsak megláttam ebben a helyzetben a humorosat, sőt, elkezdtem kacagni, és közben megkérdeztem a versenybírót, aki szintúgy felénk tartva menekült az idő elől, hogy:
- „Ne haragudj, lehet triatlon versenyen sisakban futni?”
- „Hát nem igazán szabályos”
- És adtok munkavédelmi felszerelést a depó végén, ha most nekiindulok futni? (no erre ő is elnevette magát)
(Egyébként ezt a szabályt csak kíváncsiságból próbáltuk a verseny után ellenőrizni, de nem igazán sikerült pontos leírást találni erre a szabályzatban)
No szerencsére 3-4 perc alatt elállt a durva jégeső, így felkaptam egy kerékpáros felsőt a teljesen szétázott cuccaim közepéről (még éppen kicsit szárazan) és indultam futni.
A pályán elindulva egyik barátomnak tett ígéretem jutott eszembe, aki azt kérte „azért ha 5:30-on belül érsz célba, mindenképp hívj fel!”. Számolgattam, ha 13 perces egyeneseket megyek (ez egy 2,5km-es félkört jelentett a 4 körös futópályán) akkor még éppen telefonálós időben vagyok. Remekül haladt is a terv az első 4 részidő 12:50-13:00 közöttire sikerül, teljesen jól éreztem magam. Közben kezdtek kijönni a többiek, Deka, Ewil, Dóri, akiknek minden alkalommal nagyon örültem, pacsiztunk is, amikor mindketten észnél voltunk éppen annyira, hogy felismerjük egymást :)
A 5.-6. egyenesben éreztem kicsit lassulok. Azt hiszem kezdtem éhezni bár PowerBar, meg gél volt nálam – sőt még Ewilnek is ajándékoztam egyet, amikor gyors egyeztetés alatt kiderült nincs nála kaja, és tudtam a pályán sem fogják kitömni – de sajnos a rendezvény frissítése nagyon gyengusz volt, és azt hiszem a csak űrhajós kaja, nem passzol hozzám, jól jön a dinnye, citrom szőlőcukor, banán és társai. Az utolsó 5km így már egészen látványos lassulást eredményezett, melyet még Székely Mózes pályáról Fajankó pálya széléről érkező bíztatása sem segített leküzdeni. Mózestől kezdtem kicsit leszakadni, de nyomtam tovább keményen, fejben folyamatosan ismételgetve: „Eszedbe ne jusson belesétálni! Meg se forduljon a fejedben, hogy pihenni kéne!”
A kitartás meghozta gyümölcsét, célba értem. Bár kicsit kicsúsztam a telefonálós időlimitből, de 5:33:27 nettó idővel is nagyon-nagyon elégedett voltam. Szerencsére a célban volt rendes frissítés, így mint aki jól végezte dolgát egy marék szőlőcukorral citrommal, és iso itallal a kezemben, beledőltem egy székbe. Ez jó ötlet is volt, hiszen 2-3 percig úgy éreztem én vagyok a világ legfáradtabb embere. Amikor ezen is túl voltam, hoztam Dórinak is kaját (villáminterjúm során fény derült rá, neki sem maradt) majd kifeküdtem a pálya szélére, és vártam ahogy szépen sorban a többiek befutnak.
A verseny végeztével a szponzorok egyik képviselője úgy nyilatkozott: „Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette ezt a mai négy évszak triatlont” Ez a kifejezés nagyon megtetszett, és nagyon találó is volt, hiszen a már említett szakadó eső, jégeső mellett néha úgy sütött a nap, hogy le is égtem :)
Végül mindenki élményekkel teli, elégedett mosollyal szállt be a mikrobuszba, és már gurultunk is hazafelé, miközben arra gondoltunk, mi lesz a következő megmérettetés…
Ewil írása
kiskörei Középtávú Triatlon OB 2011
Miután sikerült rávenni Dórit és Dekát , hogy a nemtudom, meg a nemakarom, meg a hosszúeznekem helyett összekapják magukat és nevezzenek a versenyre (Deka próbált mindenkit elijeszteni az új jégkorszak és tüdőgyulladás jóslatával de nem sikerült végül még saját magát sem), megbeszéltük anyámékkal hogy vigyenek le minket aznap kisbusszal. Ez nálam fél 4es reggeli kelést biztosított, hogy fáradtan induljon a nap. Atit természetesen nem kellett rábeszélni hisz ő superAti aki minden távolságot legyűr.
A koránkeléstől függetlenül jó hangulatban és gyorsan leértünk Kiskörére elkezdtünk nézelődni bringákat összeszerelni na meg 1 órát sorbanállni a rajtszámokért ahol közölték hogy nekem van saját chipem a szövetségtől, ezért nem kapok. Hátpersze hogy nem kaptam még meg a chipem a márciusi leigazolásom óta. 20 perc keresgélés vita és keringés után meglett a saját chipem, minő véletlen. Nagy rohanásban felszereltük még Ati könyöklőjét és bedepóztuk a bringákat erre kiderült hogy csúszik a rajt 15 percet ami végül 34 perc lett a ccsigalassú check-olás miatt.
Végre rajt, víz jó, iszapos meleg, igazán otthonos. Persze szinte mindenhol leér a lábad, úgyhogy ha úszószemüveget kell igazítani nem probléma. Van pár ember aki sétál a vízben és beszélget, mondom a srácnak azért ússzunk is, ekkor ránksípolnak és beüvöltenek a szervezők hogy ússzatok. Lassan kénylmesen úszom nehogy elfáradjak a bringára. 4 körben a 2500 métert leúsztuk, a mezőny vége felé jövök ki szokás szerint 1óra18as idővel.
Keró igen jól ment egészen addig amíg fel nem támadt az orkán erejű igazi jó kis alföldi minden irányból süvöltő szelecske. Onnantól picit szenvedősebb, de viszonylag lendületes tekeréssel elvoltam. Az nehezítette a dolgom hogy a 2ik körben elfogyott a kajám és rendes frissítés nem volt a kerékpáros részen. Számomra a pohár víz az nem frissítés, így rendesen eléheztem. Aztán a 3ik körben kb 50 km tekerés után visszafelé Kiskörére telibekapott egy jégvihar, kb oldalról esett a jég, meg néha eső rettenetes széllel párosulva. Valahogy keresztülvágtam rajta és leelőztem, de tudtam hogy amint visszafordulok Kiskörén, megint át kell vágnom rajta. Dóri jött szemben és átüvöltöttem neki hogy jön a jégeső, csak röhögött magában, hogy háttpersze, addig míg meg nem látta. Na ez már nem hiányzott, elsőre még valahogy elviseltem, de mostanra már elfagyott a kezem meg a lábfejem, nem is éreztem már, csak az járt a fejemben hogy valahogy be kell fejeznem a kerékpárt és ne húzza le a bringaváz a villámot. Nagy nehézségek árán szétfagyva, vizes cuccban de sikerült teljesíteni a 80 km kerékpárt 2óra58 perc alatt.
A futásra felvettem egy száraz atlétát cipőt zoknit, ettem egy gélt és reménykedtem, hogy minél hamarabb felmelegszem a futáson mert nem éreztem a lábfejem a hidegtől és tudtam hogy hidegben az emberi test sokkal többet fogyaszt. Mivel már amúgyis több mint 1,5 órája éhes voltam nem hiányzott, hogy teljesen lemerüljek. Aztán elkezdtem felmelegedni kisütött a nap és jó kedvem lett, megláttam, hogy Deka csak kb 10 perccel van előttem és elkezdtem nyargalni, mondván hogy na most befogom. Na ezt nem kellett volna eléhezve előadni. A kis mutatványom igen hamar megbosszulta magát és a következő körben már belesétálgattam.
Ettől függetlenül a futás nagyon jó hangulatban telt. Fajankó folyamatos beüvöltözéseivel (EWILDEVIL FUSSÁL MÁR NE SÉTÁLGASS!!!) ami igen inspiráló volt és sokat röhögtem magamban rajta:) Atitól futáson kaptam egy gélt még amiért nagyon hálás voltam és ezúton kell köszönetet mondanom Czabán Lacinak aki az utolsó előtti körömben megdobott egy snickersel meg egy L-karnitine-el. Jó így körözgetve futni mert minden ismerőssel össze-össze fut az ember. Azért azt sosem bocsátom meg magamnak, hogy Vakhal Gyuribá lenyomott futáson attól függetlenül, hogy nagyon kemény emberről van szó:) Jó hogy a futás alatt nekem már végig sütött a nap, azért ez megadta a végére azt a jókedvet, hogy mosolyogva fussak be a célba.
Dórinak óriási gratuláció, mert élete első féltávú triatlonversenyén alig 20 perccel utánam beérkezett nagyon szép egyenletes versenyzéssel.
A szintén 4 körös 20 kilométeres futást 2óra37 perc alatt teljesítettem így az összidőm: 7óra06perc53.
(A frissítés futáson sem volt jobb, nem egyszer közölték hogy elfogyott a banán és csak vizet tudnak adni, azért ha 230 ember befizet fejenként 7ezer Ft nevezést abból férjen már ki egy kis szőlőcukor meg banán legalább.)
Ewil írása
2011.06.05.
Tour de Pelso 2011 Siófok
Gondoltuk ,hogy jó kis felkészülési verseny és erőfelmérő lenne Ironman előtt ha körbetekernénk a Balatont, de mivel bicikliúton részeg turistákat kerülgetve nehéz versenytempóhoz közelit diktálni, ezért kapóra jött hogy a versenyen lehet a főúton tekerni.
Péntek este érkeztünk le és foglaltuk el közös szállásunkat Árgyelán Eszti, Trábert Dóri, Gáspár Ati és jómagam. Saját gyártmányú tészta-partyval kedveskedtünk a másnapi fantasztikus négyesnek, mivel a szervezők ezt kihagyták a buliból. Jó hangulatban telt az este és a reggel is, felkészítettük a bringákat is a hivatalosan 204 km-es távra.
Reggel Dóri még meg akarta húzni a nyeregcsövét tartó bilincset és reccs, ez eltört. (Vajh miből lehet ha egy lány eltöri?) Na rajt előtt 10 perccel rohanás a verseny szerviz-sátrába és könyörgés a szerelőemberkének hogy BASZKI CSINÁLJ MÁR VALAMIT MERT MINDJÁRT RAJT!!! EZ meg ott hümmög meg izé, Dóri meg mi is a kétségbeesés határán, gondoltuk keressen egy bringaboltot útközben addig tekerjen kiállva. Ilyenkor minden eszébe jut már az embernek. Na végül előállt a srác fél perccel a rajt előtt egy gyors-záras bilinccsel. Felsóhajt, beáll leghátra a rajthoz mert már csak ott van hely. Gyors fotó 4ünkről és GO.
Elkezdtünk tekerni a rajtnál való 2vel tömegben billegés után. Nagyon jó tempóban óriási bolyban haladtunk, Ati előre húzott mert azt hitte elöl vagyok, mert előtte játszásiból kicsit előrehúztam. Mondom a lányoknak érjük utol Atit, na ekkor láttam őket utoljára.
Ahhoz hogy Atit utolérjem majdnem 40-el kellett mennem vagy 2 percig és annyira leszakadtak a lányok, hogy utol sem értek minket. Aztán beálltunk szépen kb. 30-ra és ekkor húzott el mellettünk három srác kb. 34-el. Valahogy beragadhattak a rajtnál mert nem azt a tempót diktálták amit a mezőny azon része. Mondom Atinak tapadj a srácra és nyomjuk velük amíg bírjuk, na Atinak se kellett 2x mondani mentünk, átvágtunk a mezőnyön rendesen szinte észrevétlenül értük el az első frissítőállomást ami 43 km-re volt kb Siófoktól. Utána egy darabig 2en nyomtuk de valahogy megtaláltuk a kis bolyunkat és visszaálltunk a 33-34-es tempónkra. Ez így ment szépen 70 egynéhány kilométernél gyors frissítés és go tovább. 3 óránál megnéztem a kilométeróra állását (mert addig direkt nem néztem) és 88 km-t mutatott, mondom magamnak ez jobb a vártnál, megállásokkal rajtnál lassúskodással is 30as átlag szinte. Kb. 100 kilométernél szakadtam el Atitól és rettenetesen éhes lettem, hiába ettem gyorsan egy banánt meg egy snickerst már nem segített, teljesen kikészültem 15-el alig bírtam tekerni. Na ezt hívják klasszikus eléhezésnek, nem volt erőm szédelegtem a melegben és tekerés közben nem tudtam visszapótolni mert folyton használtam is közben a kalóriát. Addig olyan jól mentem, hogy nem törődtem eleget az evéssel és ez most ütött vissza. 
Mire elértem a 116 km-nél lévő frissítőpontot csak arra volt erőm hogy ledőljek az árnyékba és egyek 1,5 szendvicset és egy kis csokit, ittam vizet nyújtottam és üldögéltem, vártam hogy visszatérjen az erőm. Több mint félórát töltöttem itt, de megérte mert úgy éreztem, hogy kezd visszatérni. Azt gondoltam áhh mindegy a 10órás szintidőn belül csak beérek akkor is ha csak végig 20al tekerek, jól álltam időben pedig a megállások levitték a sebességem átlagát.
Nagyon nehezen estem át ezen a holtponton, és ebből okulva a következő frissítőn ettem mindent ami a kezembe került. 140 kilométertől kezdtem újra jól érezni magam és élvezni a tekerést. Mondtam magamban na legalább 180ig nyomok egy normális tempót hogy legyen egy Ironman részidő ami a tekerést illeti (igaz hogy ez nem volt teljesen sík…sőt). El is vergődtem odáig egész tűrhető tempóban és 7 óra 34 percnél átszakítottam a képzeletbeli nagyatádi bringás célvonalat:)
A nettó, tekeréssel töltött időm csak 6 óra 30 volt tehát picit lefaragva az állással töltött időből egész jót tekerhetek majd, persze vigyázva, hogy a maratonra elég erőm maradjon.
Innentől nem annyira érdekelt sem az időm sem semmi más, érjek el valahogy Siófokig azt kész. Siófokon tévelyegtem egy kicsit, elvittek egy táblával le a sétány felé ezért hátulról érkeztem a célba más irányból, nem is biztos hogy a végén lecsipogott a chip. Mint Péter Attila a hangosbemondóba bemondta „néhányan a fordított irányból érkeznek célvonalhoz”. Ekkor mutatott 8 óra 35 percet a stoppperem és őszintén szólva nem érdekel a chipem bejelzett-e vagy sem. Jó tapasztalat és buli volt az egész, nagyon jól éreztem magam. 
Ahogy beértem a célba beszéltem Atival, (meglepő módon csak fél órát vert rám, úgyhogy nem is rossz az időeredményem) aki mondta, hogy 1 óra múlva megy egy vonat Pestre ami sehol nem áll meg szinte és feleannyi idő alatt pesten van mint bármelyik másik és hogy lelépünk-e azzal, mert neki van még egy találkozója. Mondtam oké lezuhanyzom összerántom a cuccom és itt sem vagyunk. Szegény lányokat így hagytuk siófokon, Eszti hívott hogy beértek a célba merre vagyunk én meg mondom neki hogy itt az állomáson 2 perc múlva jön a vonatunk. Mondanom sem kell hogy le volt akadva, de én bízom benne hogy nincs harag:)
Nagyon szépet mentek a lányok is a 10 órás szintidőt meg sem közelítve 9 óra 30at tekertek a 204 km-en, ez nagyon szép tekintve, hogy nagyon meleg volt és hullámvasút a pálya néhol. Ráadásul Dórinak nem is volt még ilyen hosszúságú versenye.
Számomra a következő állomás: a kiskörei féltávú OB.
